A Szerémi borvidék vagy Szerémségi borvidék (szerbül: Sremski rejon) történelmi borvidék Szerbia és kisebb részt Horvátország területén, a Szerémségben, a Tarcal-hegység lejtőin (a Fruška Gora Nemzeti Park(wd) területét kivéve) és a Duna mentén. Már a római korban létezett, a sirmiumi születésű Probus római császár nagyarányú szőlőtelepítést folytatott itt. A török hódoltságig a Magyar Királyság legjobb bortermő helyének számított; a szerémi borokat a középkorban a borok királyaként ismerték.
A fejlődést ugyanakkor gyorsan lerombolta a török hódítás. A szőlőművesek más tájakra, többek között a Tokaji borvidékre költöztek. A török kiűzését után, az Osztrák–Magyar Monarchia időszaka alatt a szerémségi szőlő- és borkultúra újra felvirágzott. A trianoni békeszerződés elszakította hagyományos piacaitól, s így visszafejlődve élt tovább, bár a borkészítés nem szűnt meg. A második világháború után csak az állami gazdaságoktól kerülhetett kereskedelembe bor, a minőségi szempontokat pedig felülírták a mennyiségiek. Jugoszlávia szétesése tette újra lehetővé a magángazdaságok működését.
A szerémi borvidéken évezredek óta folyik a bortermelés. A kedvező klimatikus viszonyok valamint vulkáni és üledékes talajok, kőzetek keveréke, a megfelelő földrajzi fekvés, mind-mind a szőlőkultúrának kedveztek.
Kelták, rómaiak, hunok, avarok, majd magyarok termelték a szőlőt és szűrték el a bort a Tarcal-hegyen. A honfoglalástól-Mohácsig virágzó magyar királyi borvidék. Érdekesség, hogy több római császár is Szerém (Szirmium) szülötte, a Pannóniai szőlők visszatelepítéséről híres Probust is beleértve.
Ők a tarcalt Mons Almus-nak nevezték. Talán innen eredhet a rövid ideig használt magyar elnevezése, az Álmos-hegy , tisztelegve ezzel Álmos vezér emléke előtt is. Innen származott Szent Demeter is, aki a 18. századig főszentjeink közé tartozott, és látható a Szentkoronán is. Emellett illik megemlíteni azt a 62 ókeresztény vértanút is, akik szintén Szerém szülöttei voltak.
Számos szőlőfajtának származási helye Szerém, illetve Szerémség közvetítésével jutottak el más borvidékeinkre is. Ilyenek a Furmint, Szerémi Zöld, Bakator, Ezerjó, Kövidinka, Mézes Fehér, Vadfekete, stb. Innen terjed el a Kadarka, amely a törököktől átvett fajta, már az 1440-es években jelen van. Ekkori feljegyzés számol be arról, hogy a fajtából a Táncos dűlőben Főbor készült. Tehát a fajta már a rácok betelepülése előtt Magyarországon volt. Vélhetően az akkor már régóta honos héjonáztatásos édesbor készítés volt a technológiai alapja a kadarka erjesztésének is. Továbbá Szerémből terjedt el a Sárgamuskotály (Szerémben Szagos fehér volt a neve) és a Bouvier fajta is.
Széles választékban készült a szerémi bor. Megtalálható volt a száraz fehérbor, félédes és édes fehérbor, száraz vörösbor, ürmös bor, de a kadarka aszú is. Mivel a dűlők és völgyek nagy része a Dunára néz, így a magas páratartalom rendkívül kedvez az aszúsodásnak.
A termőterületek három minőségi kategóriába voltak és vannak sorolva, s mivel a dűlők nevei ma is hordozzák a magyar származásukat, ennek alapján a kasszifikáció is török előttinek tűnik. Ezen kívül a minőségi besorolásuk ideje mindekképpen a borvidék fénykorához kellet, hogy kötődjön, tehát 16. század előttre.
A borok négy minőségi osztályba voltak sorolva:
1. Kisbor-vélhetőleg egyszerűbb adottságú területek ültetvényéről szüretelve, vagy jobb adottságú terület, de még fiatal ültetvényének a termése.
2. Középső bor-jobb adottságú dűlők terméséből, vagy a legjobb területek fiatal ültetvényéről szüretelt szőlőkből elszűrve.
3. Nagybor- kizárólag a legjobb dűlők, jó évjáratú száraz borai, beállt termőegyensúlyú ültetvényekről.
4. Főbor-első és másodosztályú területekről szüretelt félédes vagy édes fehér illetve vörösbor.
Bizonyára az évjáratok hatásai is beleszóltak a besorolásba.