A borvidék 1875-ben az Aranyos, a Szamos, a Maros és a Sajó közötti területet foglalta magába, 1884-ben kiterjedt többek között: Beszterce, Dés, Kolozs, Kolozsvár, Vajda, Veresegyháza stb. A Mezőségi borvidék az 1893-as bortörvény értelmében már nem volt különálló egység, hanem az Erdélyi borvidék része lett. Legfontosabb szőlőfajtái a járdovány, a kövér, a király, a leányka és a besenyő.
A borvidékhez Beszterce-Naszód, Fogaras, Kolozs, Szeben, Szolnok-Doboka, Torda-Aranyos illetve Udvarhely vármegyék szőlőültetvényei tartoztak. Gyűrűszerűen ölelte körül a maros- valamint a küküllőmenti szőlőtermő tájakat, amelyeket az erdélyivel együtt hasonló természeti adottságokkal, művelési eljárásokkal illetve fajtaállománynyal rendelkeztek. A szőlőültetvények a hegyek, dombok déli oldalán, többnyire 250-300 méter tengerszintfeletti magasságban helyezkedtek el, a délkeleti, délnyugati illetve keleti fekvésűek azonban ritkán bizonyultak alkalmasnak a szőlőtermesztésre. Jeles szőlőfajták voltak ezen a vidéken a som (furmint), a királyszőlő (lámpor), a kövérszőlő, a leányka, ritkábban a rajnai rizling. Jobb esztendőkben aszút, Kolozsváron pedig francia mintára a szamosi kerület szőlőiből pezsgőt is készítettek.