Az 1893-as bortörvény a két erdélyi részt egyként kezeli, nevezetesen a Kis-küküllőmenti és a Nagy-küküllőmenti borvidékeket. A Kárpát-medence legrégebbi borvidékei közt szerepel.
Az Erdély egyik legjelentősebb borvidéke közigazgatási szempontból az 1893-as bortörvény szerint egy egységet alkotott, habár a korábbi besorolások megkülönböztették egymástól a Kis- illetve a Nagy-Küküllőmentét. A térség szőlő- és borgazdálkodására jelentős hatást gyakoroltak a középkorban betelepülő szászok, akik fontos szerepet játszottak a termőtáj hírnevének a megalapozásában. 1885-ben a Nagy-Küküllőmentén a vékonyhajú, a járdovány, a som, a leányka, a kövér, a gazdabiztató, a hóvíz, a boglár, a királyszőlő, a rizling, és a hazai muskotály alkotta a szőlőállományt. A Kis-Küküllőmentén Dicsőszentmárton számított az egyik legfontosabb központnak, ahol állami szőlőtelep is működött. 1875-ben az Erdélyi Szász Mezőgazdasági Egyesület keretei között gyümölcs- és szőlőművelési bizottság alakult, Medgyesen pedig létrejött a Küküllőmenti Első Oltványtelep, melynek tulajdonosa Friedrich Caspari volt. A Kis-Küküllő térségében főként a magyarok, a Nagy-Küküllőmentén pedig a szászok jeleskedtek a szőlőművelésben és a borkészítésben