A Beregszász-Nagyszőllősi borvidék eredete Probulus római császár idejére vezethető vissza, ugyanis Ő adta parancsba, hogy ültessenek szőlőt az északi vármegyékben. A tatárjárás után IV. Béla német és olasz szőlészeket hívott meg ide, az első 10 évben a borászoknak és borkereskedőknek nem kellett adót és egyházi járulékot fizetniük. Történelmi központja a Fekete-hegy, itt termesztettek először szőlőt. Mára népszerű fajták a rizling, furmint, bakator stb.
Bereg és Ugocsa, valamint Zemplén vármegye egy részét foglalta magában. Beregszászon furmintot termesztettek leginkább, amit görénynek, a kaszonyi és a somi hegyeken dömjének neveztek. Említést érdemel még az erdei vagy fehér, a meggy illetve tüdőszínű, a rózsás, a beregi és meggyszín bakar, valamint a járdovány. A munkácsi bor szelíd, kellemes és savanykás volt, amely a rajnaihoz hasonlított leginkább. Savanyúvízzel vegyítve erősen pezsgett, egyes korabeli vélkedések szerint leginkább a vesére gyakorolt kedvező hatást, de alkalmasnak bizonyult a jókedv és a vidámság megteremtésére is. A beregszászi, a muzsaji és a benei borok tüzessége érlelés után keserű mandula zamattal párosult. A kőbevájt pincékben szamorodnit és jeles aszúborokat is érleltek, amelyek a hegyaljai nedűkhöz hasonlítottak. A beregszászi borokat leginkább Lengyelországba szállították, de a Hegyaljára is vittek belőlük. A 19. század végén a nagy mennyiségű csemegeszőlőt értékesítettek a Kárpátokon túli térségeken, elsősorban Lembergben.