Az 1893. évi bortörvény után már határozottan elkülönült egymástól a somlyói, a badacsonyi és a balatonmelléki borvidék. A legtöbb bort termelő települések Zalában Stridó, Zalaegerszeg, Zalacsány, Alsólendva, Veszprém megyében Almádi, Vörösberény, Kenese, Siófok; Somogyban pedig Lelle, Kéthely és Fonyód volt.
A borvidéken többnyire fehér asztali bort termeltek, mely jobb években tüzes, tartalmas ital szokott lenni.
A borkereskedelem szempontjából külön helyet foglalnak el a felső-muraközi furmint borok, melyek a tokajira emlékeztető zamatuknál fogva külföldön is nagy keresletnek örvendettek. A borvidék kötött talajú szőleit a filoxéra alaposan tönkretette. A rekonstrukció munkáját állami szőlőtelepek segítették. A védekezés terén elévülhetetlen érdemeket szerzett gróf Széchenyi Imre, aki balatonmelléki telepítési kormánybiztosként a balatonkeresztúri és kőkúttapazdi határban nagy kiterjedésű szőlőtelepítéseket végeztetett, mely révén e területek értékét megsokszorozta, és néhány száz magyar munkáscsaládot tartott vissza az Amerikába való kivándorlástól.