Az 1893. évi bortörvény nyomán életbe lépő borvidéki beosztás jelöli meg először külön a borvidéket, előtte a szakirodalom a Balaton-melléke kebelében tárgyalta a Somló-heggyel együtt. Közigazgatási egységekben meghatározva a borvidék Zala vármegye tapolcai járását, valamint Keszthely és Meszesgyörök (ma Balatongyörök) települések határát foglalta magába.
Nevezetesebb szőlőtermő hegyei közé a következőket sorolták: Ábrahám, Badacsony, Csobánc, Csopak, Dörgicse, Ederics, Haláp, Kővágóörs, Szentgyörgy-hegy, Szigliget. A táj sajátos fajtája a kéknyelű, s belőle szűrt nedű, mely kitűnő minőséget adott. A 19. század végén a paraszti szőlőkben a vegyes ültetvények domináltak, az úri birtokokon ezzel szemben a fajtákat már külön táblákba telepítették. A filoxéra elleni nagyobbmérvű védekezés megindulását segítette az 1891-ben létesített, államilag finanszírozott tapolcai vincellériskola. A borvidék borait leginkább tapolcai borkereskedők és a stájer kocsmárosok vásárolták nagyobb mennyiségben.